A természettel összhangban élő népek már évezredekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a testet körülvevő és a testben keringő energiaáramlatok megrekednek, mert az energiaközpontok eldugulnak. Ilyenkor betegségtünetek alakulnak ki, amelyek elsősorban fájdalmat és egyéb kellemetlen érzést, tünetet produkálnak. Ezeket gyorsan és hatásosan meg tudták szüntetni gyertyázással. Kezdetben kéregből, később különböző gyógynövények leveleiből készítették gyógyító gyertyáikat, majd rájöttek arra, hogy méhviaszba mártva sokkal tartósabb, lassabban ég el, s így nő a hatásfoka.
Ez az ősi, természetes gyógymód a leírások szerint Dél-Amerikából származik. Indián törzsek fedezték fel először, hogy egy tölcséres eszköz testen történő elégetése megtisztítja a testen belül futó energiapályákat, megszabadítva így a beteget a gyulladásos gócoktól és fájdalmaktól, azaz a blokádoktól, melyek akadályozzák a szabad energiaáramlást. A gyertyákat kezdetben puha törzsű fák vékony háncsából csavarták és nagy levelű növények leveleiből. Később rájöttek, ha méhviaszba mártják, a gyertya égése lassabb, így növekszik a hatékonysága, és nagyobb mennyiségű salakanyagot képes kioldani a szervezetből.
Ma már a gyertya a jól bevált természetgyógyászati eszközök közé tartozik, világszerte használják kiegészítő terápiaként a különböző egészségügyi problémáknál, vagy akár önálló kezelésként is bizonyos esetekben. Készítéséhez általában tiszta lenvásznat, pamutvásznat, a mártáshoz méhviaszt és parafint használnak, különböző arányban keverve. A gyertya szélesebb végét meggyújtva és a testpontra helyezve a kéményhatás következtében vakuum keletkezik, amit az égés általi hőhatásból keletkezett felhajtóerő hoz létre. A szívóhatás által kihúzott salakanyag megjelenik az elégetett gyertya csonkjának belsejében összegyűlt üledékben.